Jazzbarátok álma válik valóra, amikor az archívumok mélyéről régen elhunyt jazzikonok korábban nem ismert és/vagy nem publikált felvételei kerülnek elő, amit aztán közkinccsé tesznek. Ilyen ez az 1975-ben a kanadai Vancouverben rögzített, korábban soha ki nem adott „élő” koncertfelvétel is, a legnagyobbak között méltán számon tartott Bill Evans Trióval.

Múlt szombaton a Budapest Jazz Clubban fennállásának tízéves évfordulóját lemezbemutató koncerttel ünnepelte a Bágyi Balázs New Quartet. Új albumuk, a „Decade” jól időzítve, pár nappal a jeles esemény előtt jelent meg, és az előzőekhez hasonlóan, a korongra most is vadonatúj szerzemények kerültek. Bár a klub kivetítőjén nem jelent meg, de a közönség nagy része tudta, ezúttal még egy jelentős évfordulót ünnepelhettünk, a zenekarvezető 50. születésnapját! 

Az amerikai jazzújságírók körében kedvelt fordulat volt az „Old Wine, New Bottles” kifejezés a korábbi felvételek újrakiadása esetében. Ez a gyakorlat mostanában szinte reneszánszát éli, hiszen időközben új generációk nőttek fel, no meg bizonyára üzleti megfontolások is közrejátszanak…

Napjainkban nem könnyű olyan lemezekre bukkanni, amelyek igazán megdobogtatják a szívünket. El kell fogadni, hogy a műfaj határainak (olykor önkényes) lebontási kísérlete a kommersz irányzatok elhatalmasodását kockáztatja. Ezért (is) üdítő kivételt jelentett egy igazi jazzikon három triólemeze, amelyek mindegyike más felállású formáció.

Belátom, hogy már éppen elég alkalommal emlékeztettem olvasóinkat arra, hogy az ECM kiadó hány remek gitárművészt szerződtetett az elmúlt évtizedek során John Abercrombie-től Dominic Millerig (köztük két magyar művészt – Snétberger Ferit és Boros Zsófit – is). És itt van a húrok norvég varázslója, Jacob Young (1970), akinek ez már a negyedik albuma az ECM-nél, de a recenzor töredelmesen bevallja, hogy most találkozik először művészetével.

Minden idők egyik legrangosabb jazzikonja – mindannyiunk szerencséjére – meglehetősen nagy hangzó örökséget hagyott maga után. A 70-as évek is nagyon termékeny időszakot jelentett a sok-sok nehézséget átélt hiperérzékeny művész számára. Ez az új kiadvány nem kevesebb, mint hét Mingus stúdió-albumot tartalmaz, amelyek a kreatív, sokoldalú muzsikus életművének nem kevésbé fontos, egyben utolsó szakaszát reprezentálják.

Korunk egyik legnagyobb szaxofonosa is az ECM-nél „kötött ki” már évekkel ezelőtt, 2018 óta pedig már saját neve alatt három lemezt készített új triójával, amely Trio Tapestry néven szerepel.

Nem kell hangsúlyozni, hogy milyen nagy öröm számunkra, hogy a számos alkalommal a világ egyik vezető jazzkiadójának választott ECM-nél már harmadik szólógitár lemezével jelentkezik a Bécsben élő „hazánklánya” BOROS ZSÓFIA.

Az Ég alatti 5 zenekar már nyolc éve koncertezik, és végre megjelent első lemezük is. A jazz hagyományait követve, fiatalos lendületet, lüktetést vittek a jazz-zenébe, a saját kompozíciókat tartalmazó „Élő zenei tájakon” című albumukat három, rögzített, élő koncertjükből válogatták.

Arról már többször értekeztünk, hogy a márkás ECM kiadónak a (jazz)világ legkiválóbb gitárosait sikerült „istállójába” begyűjteni. Ezek között találtuk korábban John Abercromie-t és Bill Frisell-t, majd Wolfgang Muthspiel-t is, és két magyar muzsikus is akad a müncheni kiadó szerződésében álló gitárművészek között: a Berlinben nemzetközi karriert felépített Snétberger Ferenc, és (végre egy hölgy) – a Bécsben élő Boros Zsófia! (Ő az, aki hamarább került az ECM művészei közé, mint Feri és áprilisban jelent meg harmadik lemeze a rangos kiadónál, amelyről hamarosan beszámolunk.)

Ralph Alessi is azok közé a „márkás” zenészek közé tartozik, akiket Manfred Eicher, a müncheni ECM kiadó alapítója és vezetője „begyűjtött” a nagynevű label „művész-kollekciójába”. Különösen érdekessé teszi a kritikus számára az új Alessi lemez tárgyalását az a tény, hogy pár nappal ezelőtt „élőben” is megcsodálhattuk a nagy amerikai trombitás játékát a BJC-ben.

A zongorista Oláh Krisztiánnak ismét megjelent egy lemeze, ami olyan rendkívül gazdag érzelmi világgal, gondolattal megáldott album, hogy csak azt kívánhatjuk, jusson el a világ minden pontjára, hogy ilyen a magyar jazz!

Még egy év sem telt el azóta, hogy az élvonalbeli fekete amerikai énekesnő Ghost Song c. lemezéről adhattunk hírt, és íme, itt van a legújabb produkció, amely most is bővelkedik meglepetésekben.

A véletlen a kezemre játszott. Épp utaznom kellett, a bőröndbe került a Drifting, a norvég szaxofonos, Mette Henriette új CD-je is, mondván majd a hegyek közt meghallgatom és leírom a véleményemet róla. Így most tapasztalatból állíthatom, hogy ezzel a lemezzel a megismerkedés legideálisabb módja, ha egy nagy erdő közepén álló fogadóban a reggeli tea mellé tesszük a lejátszóba. (Alternatívaként szóba jöhet még egy tengerparti magányos világítótorony is, de ezt még ki kell próbálnom.) Egy unikális lemezhez szokatlan ajánló dukál, pont olyat, mint ez.

Könnyen megjósolható, hogy e lemez soha nem lesz a jazzrádió-hallgatók kedvence; nem kerül fel a lemezboltok eladási listáinak élére; de az is valószínűsíthető, hogy a kiadó-producer Manfred Eicher (ECM) nem azzal a szándékkal hozta tető alá e projektet, hogy legyen mivel elhomályosítania a müncheni lemeztársaság olyan „slágerkiadványainak” népszerűségét, mint a The Köln Concert, a My Song vagy a Song For Everyone. Egyszerűbben úgy is kifejezhetjük, hogy ami ezen a lemezen felhangzik, csupán egy törpe kisebbséget érdekelhet. Amennyiben törpe kisebbségnek nevezzük a bőgő-elektronika duók tömör (maximum négyperces) zenei kísérletei iránt érdeklődő közönséget.