Kőszegi Imre, Liszt Ferenc-díjas jazzdobos, tanár, zeneszerző, 1944. december 6-án született Budapesten, a Zeneakadémia jazztanszakán, majd Jazz Tanszékén tanított. 1975-ben alapította meg a Kőszegi Rhythm and Brass zenekarát, de játszott többek közt Szakcsi Lakatos Bélával a Rákfogóban és az évek során más zenekarokban, a Super Trióban Vukán Györggyel és Berkes Balázzsal, a Take 4-ban Babos Gyulával, Tomsits Rudolffal, valamint Pege Aladárral, de zenélt Gonda Jánossal és Szabados Györggyel, emellett rengeteg külföldi sztárral is. A Magyar Jazz Szövetség elnöke volt 2002 és 2008 között. Az interjú még áprilisban kezdődött, amikor az Én és a hangszerem sorozathoz kértem meg Imrét, hogy beszéljen a hangszereiről. Az alábbi a másfél órás - 36 oldalas - interjú rövidített változata, amelyben a kezdetektől mesélt a szívéhez legközelebb álló hangszerekről, nem teljes, de elég átfogó képet ad karrierjének fontosabb állomásairól, és feleleveníti a leglényegesebb összetevőket a művészetében – természetesen olyan humorosan, ahogy maga Imre az élethez hozzááll. Szóval, ajánlott nem mindent komolyan venni annak, aki elolvassa az interjút.

Jazz.hu / Irk Réka: Otthon van dobod?

Kőszegi Imre: Hát hogyne …
Soha nem volt olyan, hogy nincs…azért, mert a jazzklubban van, az kit érdekel, és ha külföldre megyek vagy nincs dob? …hát minden van, hogyne …

Jazz.hu / Irk Réka: Milyen márkájú dobod van most, és milyenek voltak eddig?

Kőszegi Imre: Készülni kell, hogy hosszú időt fog igénybe venni, amit most elmondok…
Tehát, jelenleg egy Gretsch van, egy kisméretű Gretsch jazzdob, 18-as … Nem is volt nekem, vagy talán életemben egyszer lehetett 20-as, de játszottam már 22-sel is, de az már olyan, hogy létrán kell ülni… tudod? …mert már olyan magasan van, de, ez nem így indult. Ugye most elmeséljem, hogy mik voltak?

Jazz.hu / Irk Réka: Mesélj…

Kőszegi Imre: Ahogy már sokszor említettem, körülbelül 3 éves voltam az óvodában, és már zörögtem, az még nem volt dobolás, de érdekeltek a ritmusok…akkor otthonra venni kellett új főzőedényeket, mert tönkrementek…tiszta erőből ütöttem-vertem. A lényeg az, hogy az első dobnak becézett dobom, az úttörőknél volt, mert volt akkor kisdobos státusz. Akkor kaptam egy rendes pergődobot, amit haza is vihettem, és azon gyakorolgattam úgy, hogy én azelőtt még dobost nem láttam, sőt még talán évekig nem. Tehát akkor már volt a kisdobom, ami legalább, már dobszerű volt, és akkor sok mindent tanultam, mert a függetlenítést hozni a dobolásba a legfontosabb, hogy a két kéz, két láb külön működjön. Na, most ezt később tanítják meg persze, mert ez nem könnyű, de az úttörőknél ritmusba mentünk: tararam, tararam, tam…mondjuk ilyen tempóban.
Az első dobszerűség, amit a szüleimtől kaptam, nem tudom milyen márka volt, szerintem semmilyen márka, de vasból volt mindenesetre, hogy ne menjen tönkre hamar… Na, most daruval hozták, beemelték az ablakon…én mindig egy kicsit eltúlzom, tudod. :)
Később otthon gyakoroltam, már egy nagy dobom volt, egy tam, még egy tam, pergődob és állvány. Azt hozzá kell tennem, mielőtt tovább folytatom, a dob az így magában használhatatlan, tehát a cintányérokról nem szabad megfeledkezni, tudod? Tehát, akinek dobja van, annak a cintányért is kell használni, mert az hozzátartozik. A cintányérok is olyan bitangok voltak azelőtt, mindenféle keleti fémet adtak. Örültünk, hogy egyáltalán van. Akkor kezdtem 18-20 éves srácokkal zenélni. Az 50-es, 60-as évek közepe után ki lehetett hivatalosan menni külföldre, apám föláldozta minden pénzét, hogy nekem egy Zildjian tányért hozzon, mert akkor már olvastam a Downbeat-et. Jót akart, és megvette a legnagyobbat. Na, most azt tudni kell, hogy egy ilyen marha nagy tányér, ha megütöd húsvétkor, karácsonykor is szól, hát borzalmas, érted? Úgyhogy szegény apámat még letoltam - hát mit hoztál? - Hát a legjobbat akartam. Egy haszna volt, amikor szakadt az eső, szabadtéren aláálltunk. Az egész zenekar, igen. :)

Ez már az általános iskolában volt, ahova Szörényi Leventével és Malek Mikivel jártam, úgyhogy ez már egy fél zenekar volt. Ezt a dobot valahogy eladtuk, talán egy vastelepen vagy nem tudom hol, mert a súlya miatt is sokba került. Mint dob nem volt jó, de súlya az volt.
Abban az időben két magyar dobkészítő volt, akik híresek voltak akkoriban. Az egyik a Dubán (Dubán Dezső – a szerk.) volt, a fia még ma is él és dolgozik, a másik a Medveczky (Medveczky Antal – a szerk.). Nekem a Medveczky tetszett jobban, mert a Kovács Gyulának Medveczky-je volt, és fekete-fehér csíkosra húzták be. Úgyhogy nem aludtam napokig, hetekig és mondtam a szüleimnek, hogy ilyen dobot csináltassanak. Azt hittem, hogy ha olyan dobot veszek, fekete-fehér csíkosat, akkor ugyanúgy fogok dobolni, mint a Kovács. Azt még nem tudtam akkor, hogy az nem úgy van.

A gimnáziumi idő alatt már bekerültem komolyabb zenekarokba, Magyar Revü Tánczenekar satöbbi, de ezeket már talán meséltem. A Pegével (Pege Aladár, Kossuth-díjas jazzbőgős – a szerk.) 5 évig voltam akkor kint külföldön, bár nem végig vele játszottunk, hanem a Csík Gusztival, meg mindenkivel.
Egy alkalommal a Pegével Bécsben voltunk, bementünk egy hangszerboltba húrokat venni, én pedig megláttam egy Gretsch-t. Egy amerikai Gretsch volt, ami nem volt itthon senkinek, úgyhogy megvettem…akkor nekem az óriási öröm volt, hogy kipróbálhattam több eszméletlen jó dobot.

Még ezelőtt volt olyan is, amikor a Pegével kimentünk ’65 körül Stuttgartba a Liederhalle Kongresszusi központban rendezett 3000 fős szuperkoncertre, ahol egy amerikai zenekar játszott utánunk, akiknek az amerikai Slingerland dobjuk már be volt mikrofonozva – sok amerikai zenész játszott már azon, ismertem. Pakoltam ki a Medveczky-dobomat, aminek az állványa már rozsdás volt, vittük magunkkal Pegével mindenhova, Fogarasi (Fogarasi János, jazz-zongorista) zongorázott, mire összejöttek az amerikai zenészek, körbeálltak minket, és nézték a dobomat. Olyan volt, mint mikor egy benzinkútnál megáll egy Trabant és egy Maserati. Aranyosak voltak, mondták, hogy üljek oda nyugodtan az övékhez. Na most, akkor még nekem nem volt ilyen dobom, de sok amerikai jazz-zenész játszott rajta, tudod … úgyhogy be voltam oltva már. Milyen érdekes, mikor leültem és elkezdtünk játszani, körülbelül kellett egy negyedóra, mire magamhoz tértem. Úgy szólt az a dob, hogy őrület.
Akkoriban nem aranykarkötőket hoztam haza, pedig mindenkitől azt várták – aki nem hozott külföldről ilyet, azt visszaküldték vagy a szülei, vagy a rokonok. Én akkor már hangszert vettem, méghozzá egy Ludwig-ot hoztam, amilyen még nem volt Magyarországon. A Laux Józsi (Laux József, dobos – a szerk.), aki az Omegában dobolt, elájult és kérdezte, hogy „te, hát nem adod el?”
Na, most ilyet nem szabad kérdezni tőlem, úgyhogy megvette. Aki az Omega „Trombitás Frédi és a rettenetes emberek” című nagylemezét őrzi, abban az egyik képen a Laux egy dobbal látható, az a Ludwig az enyém volt.
Akkoriban dobot és használt autókat vettem, cserélgettem.

Jazz.hu / Irk Réka: Meg bőrkabátot…

Kőszegi Imre: Hát volt, most is van eladó… :-)
Akkoriban jártunk vidékre turnézni rengeteget, és egyszer összefutottunk egy benzinkúton egy lengyel dobossal, Stefanski (Janusz Stefański, lengyel dobos), jó barátom volt ő is, aki elmondta, hogy már a Sonornál van (mint endorser – a szerk.), ami egy nyugat-német dobgyártó volt, még mindig megvan Dortmund és Frankfurt között, Bad Berleburgban, gyönyörű kis hely, 16 évig jártam oda, csoda volt, dobok és cintányérok is voltak, többször találkoztam Jack DeJohnette-tel (amerikai jazzdobos – a szerk.) és más dobosokkal. Miután beszéltem a lengyel dobossal, elmentem egyszer, mikor épp Dortmundba játszottunk egy fesztiválon, gondoltam, megnézem a helyet. Bementem, beszélgettünk, hogy milyen lemezek jelentek meg velem, mert tudniillik, egy évben egy lemezt minimum kellett csinálni, meg más feltételek is voltak. Pár évvel később a Sonornál szerződést kötöttem. Az úgy volt, hogy akkor választhattam, amilyen dobot csak akarok, a végén már olyan jóban voltam még a munkásokkal is a gyárban, hogy alig várták, hogy jöjjek, de a főnökkel is. Az egyik emberük volt itt Magyarországon is, Újpesten tanítottam, ott volt bemutató, és hozott nekem egy szerelést, a bőrre rá volt írva, hogy ez a típus by Imre Kőszegi, akik ott ültek, mind meg tudják erősíteni. Szégyellem magam, de eladtam azt is, mert annyira kívánta egy osztrák dobos. A Sonornál egy évben jött legalább háromféle dobfelszerelés, mindegyiket kipróbáltam, meg mindegyikkel játszottam, visszavittem a régit, hoztam egy újat. Pisztrángos tavuk volt, reggel bejött a tehén, megfejtük, érted … óriási vidéki hangulat volt, ha mondjuk egy pisztrángot akartunk enni, akkor kijött velem a pincér, rámutattam beugrott, puff … érted, és azt a pisztrángot hozta. :)

Na, most van egy nagyon nagy, nagyon nagy sztorim … ez … ez hihetetlen, képzeld el játszottunk a Pori Jazz Fesztiválon. Na, most az olyan nagy volt, hogy körülbelül tízezer ember lehetett ott. Aztán utána mindenféle helyen a városban játszottunk, ahol zongora volt, akár egy bárban, akár egy étteremben, vagy kultúrházban. Tehát egy hétig voltunk kint. Ez a felállás úgy alakult, hogy a Vukán György, Berkes Balázs, Jimy Owens amerikai trombitás és Linda Hopkins blues, gospel, jazzénekesnő. És képzeld, a nagykoncert aznap a Miles Davis zenekara volt. Nem együtt játszottunk persze, de mindig néztük egymás dobját.
Tony Williamst először láttam élőben, amikor Nyugat-Berlinben a Szakcsival (Szakcsi Lakatos Béla – a szerk.) voltunk kint egy nagy fesztiválon, ahol trióban játszott egy orgonistával, meg egy basszusgitárossal, egy híres lemezt csináltak, Young at Heart címen, és ott álltam, néztem őt, a cintányérok olyan piszkosak voltak, olyan zöld, soha nem pucolta biztos. Gondold el, a Kovács Gyula horgolt, hófehér kesztyűben fogta a cintányért, és úgy vigyázott rá … én sem vigyázok annyira rá, de ezt megjegyeztem, hogy biztos annyit játszott, hogy nem volt ideje takarítani.

Történt olyan is, hogy a német Jazz Ost-West fesztiválon játszottunk Vukán Györggyel és Berkes Balázzsal, ahol az amerikai dobos, Al Foster lépett fel Davis-szel (Miles Davis - a szerk.), aki Paiste cintányérokon játszott. Én akkor már a Zildjian-nál voltam endorser. A road [ród] kérdezte, hogy ki akarom-e próbálni Al Foster cintányérját, vigyem el nyugodtan, mert Al Foster nem viszi magával haza New Yorkba. Egész este gondolkodtam rajta, de tudod, becsület is van, így reggel visszaadtam. Ezt megkérdezheted Balázstól is.

Azt tudod, hogy a Zildjian és a Sabian ugyanahhoz a családhoz tartozik? Amikor a Sonorhoz jártam, egyszer csak Sabian cintányérokat kezdtek el árulni. 7 évig én is azon játszottam. A két fivér az apjuk halála után összeveszett, és Robert Zildjian megalapította a Sabiant. És tudod, miért Sabian lett a neve a cintányérnak? A gyerekei nevéből alkotta: Sally, Bill és Andy.

1993-ban, Kovács Gyula halála után, Gonda János engem hívott oktatni a jazztanszakra. Akkor már kevesebbet tudtam külföldre menni az oktatás miatt. Átmentem a Premierhez (angol hangszergyártó cég – a szerk.) endorsernek. Az is van például lemezborítón, mikor a Take 4-t csináltuk Babos Gyulával. Sőt, az Opusban is a vörös dob ez a márka. Aztán ők nem foglalkoztak tovább dobokkal és gondoltam, kipróbálok egy Pearlt (japán ütőhangszeres vállalat - a szerk.) Itt már endorser nem voltam, csak a Turkish cintányérral.

Jazz.hu / Irk Réka: Volt kedvenc dobod?

Kőszegi Imre: A kedvenc dobom? A kis Ludwig dobomat szerettem, nagyon jó volt, bár nem amerikai, de mégis jól szólt, és nem volt olyan drága, mint az amerikai, csak aztán eladtam. Hát kedvenc dobom például a Premier, ami még ott van az Opus jazzklubban és ez a típus. Aztán a Sonor-nál rengeteg, hát el tudod képzelni, hogy a 15 év alatt, … ha csak egy dob, évente, de inkább háromféle, mert cserélgettem, és az ott természetes volt, kijött egy új, hát mindjárt azt akarták reklámozni: - ezt nézd meg mit szólsz hozzá?  Rendesen kimulattam magam … nekem egy öröm volt, hogy éjjel-nappal otthon a házban is lehetett dobolni, volt amikor kettőt hazavittem a régit is még, és felállítottam mind a kettőt, és élveztem rajta gyakorolni, mert nekem ez volt az álmom. 

Nagy szerencse, egy isteni szerencse, hogy én ki tudtam menni már ’65-ben Pegével és azóta is, és akkor ott hallgathattam élőben mondjuk az Art Blakey-t. Itt játszik, ott játszik, már mentünk oda, ültünk és hallgattuk. Hogy még pár nevet mondjak a Billy Higgins, a Philly Joe Jones. Philly Joe Jones-szal van közös fotóm is. Velük négy óra bemutató és kurzus annyi volt, mint itt 4 év a Zeneakadémián. Persze viccelek és túlzok, de rengeteget jelentett velük beszélgetni. Mikor visszajöttem, már nem voltam amatőr.

Jazz.hu / Irk Réka: Mennyit alakult maga a dob az évek alatt, volt fejlődés?

Kőszegi Imre: Sokat, sokat változott nyilván, például a technológia. Ez olyan, mintha egy maszek autószerelő fabrikált volna egy kocsit, olyanok voltak azok a dobok azelőtt körülbelül, és most meg, mint egy BMW. Például a bőrök, azok folyamatosan változnak, azt már akkor is külföldről hozattam, amikor kezdő voltam. Szerencsére, már nem állatbőr van a dobon, mert az csak normál hőfokon volt jó. Édesapám vett egy olyan dobot, aminek a belsejében villanykörte volt, hogy temperálja a hőmérsékletet, amúgy nagyon finom hangjuk volt. Máskülönben meg annyi bajuk volt, a csavarokat mindig igazítani kellett, annyit húztam, hogy beletört mind, az esőről nem is beszélek.
Ezután jelent meg az Ever Play, azt már hoztam Dubánnak külföldről, aki hangszert árult. Itthon még alig tudtak róla, nagy dolog volt. Akkoriban kétféle volt, ma kétszáz féle van, minden stílusra más fajta dob.
Ugyanúgy az állványok is nagy fejlesztésen mentek keresztül. Ma már alumíniumból is készítenek, de annak idején a vastól sérvet kaptak a road-ok, meg én is annyit cipeltem azokat. Az állványt ma már ki lehet húzni két méterre, igaz ez teljesen felesleges. Ki az, aki létrán dobol? Mondtam is a Sonornál, hogy ez felesleges, majd ha 3 méteres emberek lesznek, akkor változtassanak. A jazzben sokkal finomabban játszanak, mint a rockzenében. Kivéve, amikor a kelet-német free jazzisták jöttek játszani, akkor törtek-zúztak, … a zongora kottaállványt azt ledobták, mert minek, nem kell kotta. Le is lehetett volna tenni a zongora mellé, de az úgy már rossz free volt, a dobos kipakolt egy zsákból krumplit és ráütötte a dobra. :)

Jazz.hu / Irk Réka: Amikor a fiatalokat oktattad, mit mondtál nekik, mi a legfontosabb a dobolásban, mi az, amire figyeljenek mindenképpen?

Kőszegi Imre: Hát a zene, a zene … a zene … az a dobos dolga, a zenére kell figyelni, mert, abban a pillanatban, mikor te leülsz és nem egyedül, akkor más, mint amikor gyakorolsz. Én nem kimondott számokra gyakoroltam, hanem - megmondom őszintén - a beállított figurákat, mert van egy csomó dolog, mint a jobbal, jobb-jobbal, bal-jobbal, bal-ballal, meg sorolhatnám mikor melyik dobot használod… és ezt ki lehet gyakorolni. Először lassan. Ma már nem kell tanár (ez persze vicc), a telefonomon rengeteg ilyen van, mint Németh Ferike (Németh Ferenc New Yorkban alkotó jazzdobos), aki nekem tanítványom volt gyerekkora óta, aki olyan szemléletesen tudja megmutatni videón, mintha egy tanár óráján lennél. Ma már kisgyerekek, 5-6 éves gyereket láttam, aki kigyakorolja és őrületes sebességgel dobol. Az megint más, amikor zenéről van szó, mert az nem matematika. Én, amikor régen hallgattam az Adderley-t, akkor figyeltem a dobosokat, hogy hol vannak a súlyok, milyenek a figurák, mint pl. a bebop, az az én igazi kedvencem … ugyan most nem azt játszunk a kvartettel. Fontos a dinamika és a szünetek, tudod a szünetek. Én mikor először csináltam már zenekart … Rhythm & Brasst, Deliék kongáztak, Dés, Dresch, Tóni (Dés László, Dresch Mihály, Tony Lakatos – a szerk.) akik azért voltak ott, hogy legyen mire dobolni. :) Most csak eltúlzom, magyarul dobszóló volt minden számban, tehát ezt nem is kell mondanom, de már volt olyan, hogy nem is volt szám, csak dob volt. Ez idővel persze alakult, van, amikor csak egy-két dolgot csinál az ember és színesen dobol, nem kell ahhoz 40 dob, meg 20 cintányér…

Például a Rákfogónál 2 tányér volt egyben, olyan förtelmes hangja volt, de ugyanakkor, ha jó helyen használod, a zenét segíti. A tányérok nagyon fontosak. Aztán vannak különböző szerszámok, a dobverő, a dobsöprű és ma már sok minden, a timpani verő, vagy olyan söprű is van, amivel még föl tudsz a bejáratnál is söpörni. :)

Jazz.hu / Irk Réka: Van még esetleg olyan történet, amire szívesen emlékszel vissza?

Kőszegi Imre: Jojo Mayer-ről meséltem már (svájci virtuóz dobos – a szerk.)?
Amikor még élt Kármán Sanyi (Kármán Sándor, a Ceglédi Dobos- és Ütős Gála szervezője, a Dobmúzeum alapítója – a szerk.), akkor minden évben szervezett a dobosoknak óriási fesztivált, ahova amerikai zenészek is jöttek. Különböző összeállításokkal léptem fel ott többször. Épp nézegettem, hogy melyik dobon játszanék, mikor olyan 100 méterre valaki, olyan furcsa forma integet, és jön felém, de azt hittem, hogy elmegy majd mellettem, de odajött. Személyesen nem ismertem, csak felvételeken láttam Jojo-t.
Azt mondja, én ismerlek téged… Mondom neki, hogy én tudom, hogy ki vagy, de te honnan ismersz? Azt mondja, hogy „lehettem olyan 6 éves, és te voltál Lausanne-ban vagy Baselben, ahol matinén játszottatok, délelőtt, és ott ültem az édesapámmal az első sorban. Utána odamentünk hozzád és megkérdezted, hogy csak nem dobol a fiú, elég rosszul teszi, majd adtál egy dobverőt.” És akkor azt mondja: „azt tudod, hogy többek között neked köszönhetem, hogy dobos lettem?” Így mondta ezt, Isten bizony. Én meg elájultam, érted… Nehogy félreértés legyen, egy dobos vagyok, akit látott és talán kedvet kapott … ez egy véletlen volt. Ez egy jó érzés. Én egy lelki ember vagyok, és ezek jól esnek.

Nagyon boldog, egészségben, erőben gazdag további munkás éveket kívánunk!

Fotó: Sztraka Ferenc, Kőszegi Imre archívum

Kapcsolódó cikk: Kőszegi Imre: 75 évből 70 a dob mögött

HARMONIÁS SZEZONNYITÓ