– Baritonszaxofonosok I. – és egy basszus

Az 1920-as években a szaxofon még koránt sem volt eminens szóló hangszer, mint amilyen napjainkban. Benny Carter és Johnny Hodges még csak a szárnyait bontogatta az alton és Coleman Hawkins is csak alakítgatta a tenor hangzását. Sidney Bechet pedig jóformán egyedül művelte a szoprán művészetét.

1) BIX BEIDERBECKE & HIS GANG:     At the Jazz Band Ball (1927)

A tenorszaxofont annak idején kinézésre egy vízvezetékszerelő rémálmának neveztem, de akkor nem gondoltam át, mit fogok később mondani a szaxofon legbrutálisabb változatáról, a basszusszaxofonról. Érdekes módon a napjainkban is alig használt basszusszaxofonnak viszont már a 20-as években is volt kiemelkedő exponense, aki nem csak a tuba vagy a bőgő helyettesítését szolgálta, de szóló szerephez is jutott a legendás kornettista, Bix Beiderbecke bandájában. Adrian Rolliniről beszélek, kit hangszerével együtt látni is fog a kedves olvasó/néző a most következő videón.

2) JOHN WILLIAMS AND HIS MEMPHIS STOMPERS: Lotta sax appeal (1929)

A basszusszaxofon kevésbé brutális, de azért roppant testes változata, a baritonszaxofon a basszuséhoz hasonló szerepre volt kárhoztatva a húszas-harmincas években. Talán az egyetlen zenész, aki szóló szerepet is szánt neki, John Williams volt, a nála később híresebbé vált zongoristanő, Mary Lou Williams férje. John, mint zenekarvezető, majd később Andy Kirk’s Clouds of Joy nevű bandájában is időnként játszott baritonszólókat. Ez az egyik legkorábbi ismert baritonszaxofon szóló.

3)  DUKE ELLINGTON: Jumpin’ Punkins (1941)

Duke Ellington bevett a zenekarába egy 17 éves fiatalembert 1927-ben, Harry Carneyt, aki klarinéton, altszaxofonon és baritonszaxofonon is játszott. Carney élete végéig megmaradt Duke mellett, kinek egyben személyi sofőrje is lett. A zenekarban eleinte csak kísért, színesebbé tette a palettát a háttérben. A negyvenes évek elejének legendás Ellington zenekarában kezdett szólistaként kibontakozni, ahol olyan nagyságok játszottak, mint Ben Webster, Cootie Williams, Johnny Hodges, Rex Stewart, Jimmy Blanton, és folytathatnám ad infinitum. Ezen a felvételen már szólistaként válaszolgat a harsona szekciónak.

4)  HARRY CARNEY: Take the A train (1954)

Istenigazából Carney tette elfogadott szólóhangszerré a baritonszaxofont. Arra törekedett, hogy a felső regiszterekben úgy hangozzék, mint a tenoros Ben Webster, alul pedig, mint az elsőként illusztrált basszusszaxofonos, Adrian Rollini. Ez maradéktalanul sikerült neki. Ezen a felvételen főleg az akkori Ellington zenekar tagjai játszanak vele, a Duke nélkül.

5)  DUKE ELLINGTON: Sophisticated lady (ismeretlen dátum)

Szerintem meg kell mára maradni Harry Carney mellett. Már csak azért is, mert pár éve beszélgettem egy olvasott, artikulált fiatal magyar jazz-zenésszel, aki azelőtt Gerry Mulligan nevét sem ismerte. Persze Mulliganről is lesz szó, aki szintén megkerülhetetlen. Carney azonban minden szempontból az alapító atya volt. És ez nem csak technika kérdése. Hihetetlen érzést tudott vinni a játékába. És ha már említettem a technikát, ő volt a körkörös légzés egyik legkorábbi művelője, ha csak nem a feltalálója a szaxofonon, mint ahogy azt a szám végén hallhatjuk, láthatjuk.

6)  DUKE ELLINGTON: La plus belle africaine (1969)

1974-ben elhunyt Ellington, kinek zenekarában Carney 1927 óta töretlenül játszott. Testi-lelki jó barátok voltak. Carney kijelentette: „A Duke nélkül már nincs miért élni”. Négy hónappal később ő is követte mesterét az örök pódiumra. Búcsúzzunk mi is tőle egyik gyönyörű szólójával.

Folyt. köv.

Fotó: youtube, Wikipédia

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<