– Harsonások I. (New Orleanstól a Swingig)

A New-Orleans-i „marching bands”, vagyis menetelő zenekarokban szerves része volt a harsonának, amit nyilván a francia katonazenekaroktól örököltek. A harsona ritmikus játéka és alsó hangjai adnak karaktert a zenének és a basszus hangokat is gyakran szolgáltatják. A francia örökségre tekintettel, nem meglepő módon, elég sok pozanos a városban, francia ajkú, kreol felmenőkkel rendelkezett, így a klasszikus nemzedék leghíresebbike, Kid Ory is.

1) KID ORY: Ory’s Creole trombone (1922)

Noha általában a trombitások voltak azidőtájt a „prímások”, de Kid Ory harsonás létére is zenekarvezető lett.  Egyike volt az első harsonásoknak, ha nem a legelső, aki szóló szerepet kapott. Glissandók és blues beütések jellemezték a játékát. A most következő felvétel az első a műfaj történetében, amelyet New Orleans-i fekete és kreol zenészek rögzítettek lemezre, és nem is Chicagóban, mint egy évvel később King Oliverék, hanem Los Angelesben, 1922-ben.

2)  LOUIS ARMSTRONG HOT FIVE: Muskrat ramble (1926)

Ory Los Angelesből később maga is Chicagóba vándorolt, ahol akkoriban New Orleans egykori zenész elitje talált munkát magának. Érzelmes, földszagú, humoros stílusa jól illett az akkoriban már sztár státuszra szert tevő Louis Armstrongéhoz. A Louis Armstrong Hot Five 1926-os felállása akár New Orleans All Stars néven is futhatott volna. Armstrong volt a prímás, Ory harsonázott, Johnn Dodds hallható a klarinéton, Armstrongné Lil Hardin zongorázott és Johnny StCyr bendzsózott.

3)  KID ORY’S CREOLE JAZZ BAND: High society (1945)

A negyvenes évek első felében, amikor a ’bebop’ néven elhíresült jazzforradalom kezdődött, érdekes módon a klasszikus New Orleans-i jazz is reneszánsznak örvendett, amelynek egyik éllovasa Kid Ory lett. Jellegzetes csúszós hangú erőteljes játéka összetéveszthetetlen maradt:

4)  DUKE ELLIGTON & HIS WASHINGTONIANS: East St.Louis Toodle-oo (1927)

Egy másik zseniális harsonás már valamivel modernebb idiómában utazott a húszas évek második felében. „Tricky Sam” Joe Nanton a fiatal Duke Ellington Washingtonból Harlembe települt zenekarában hívta fel magára a figyelmet. Az Ellington repertoár egyik korábbi gyémántján az ő harsona szólója követi Bubber Miley emberi hangon síró trombitajátékát. Erre a technikára is visszatérünk még, de először koncentráljunk Nanton robosztus, kifejező játékára.

5)  DUKE ELLINGTON: Black and Tan Fantasy (1932)

A síró emberi hangot a trombitás Bubber Miley az ún. „plunger mute”, vagyis szó szerint WC pumpa hangfogóval, vagyis a WC pumpa gumi részének használatával produkálta. A saját hangszerén Joe Nanton volt ennek az úttörője. A hangokat a pumpa manipulálásával módosította. Az ő szólója az első 2 perc után hallható.

6)  DUKE ELLINGTON: C Jam Blues (1940)

Még egy rövid példáját hallhatjuk, sőt láthatjuk Joe Nanton technikájának, amely Ellington legendás 1940-es zenekarának sztár szólistáit villantja fel egy koreografált jam session keretében.

7)  DUKE ELLINGTON: It don’t mean a thing

Mondjunk búcsút Joe Nantonnak egy kb. 50 másodperces kiragadott résszel egy másik Ellington rövidfilmből. Itt jól látni, miként használja ezt a csodálatos háztartási eszközt.

8)  JACK TEAGARDEN: Tailspin blues (1929)

A texasi harsonás, Jack Teagarden jelentős szerepet játszott a jazzharsona történetében. Felülemelkedett a megcsontosodott kategóriákon és játékában sajátosan keveredett a blues, a swing és a Dixieland. A következő korai felvételt a meglehetősen snassz bevezetőt követően, a fésűre feszített zsírpapíron, vagyis kazoon játszó zenekarvezető, Red McKenzie szólója nyitja, de a felvétel gerincét Teagarden gyönyörű, lágy tónusú, de érzelemmel teli, blues ízű játéka szolgáltatja.

9)  JACK TEAGARDEN: Beale Street blues (1939)

A harmincas évek elejére tehető Teagarden aranykora. Akkor gyakorolta legnagyobb befolyást a többi harsonásra. A harsonán megszakítás nélkül, sima gördülékenységgel váltott hangokat, ami egyáltalán nem könnyű és akkor jóformán egyedülálló volt a hangszerén. Sajnos nem állnak rendelkezésre ebből a korszakból hosszabb szólók tőle. A gazdasági világválság idején, megélhetését féltve elszerződött a „jazzkirályként” aposztrofált, de alapjában véve szimfonikusnak álcázott szalonzenét játszó Paul Whiteman zenekarába, ahol meg is maradt 1938-ig. A rákövetkező évben saját zenekart alakított, amelyben legalább annyit énekelt, mint harsonázott, de még ebből a kevésből is kivehető, hogy milyen fantasztikus technikával és érzéssel játszott.

10)  JACK TEAGARDEN ALL STARS: Jack Armstrong Blues (50-es évek)

1951-ben Teagarden csatlakozott a Louis Armstrong All Starshoz, miután a trombitakirályhoz amúgy is jó barátság fűzte, de ebben a csapatban nem volt kétséges, hogy kié a vezető szerep. A következő fejezetben a swing korszak harsonásaira koncentrálunk. Búcsúzzunk Jack Teagardentől egy másik ínycsiklandó felvétellel, ahol gyönyörű dolgokat játszik, de megint csak nem eleget.

Folyt. köv.

Fotó: youtube, Wikipédia, Wikiwand, Louisiana Digital Library, WBGO, The Syncopated Times

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<