fbpx
Márton Attila

Márton Attila

Első írásaim a Magyar Ifjúságban és a kanadai Coda c. jazzfolyóiratban jelentek meg. 1977-ben megnyertem a Nemzetközi Jazz Föderáció Jazz Forum c. folyóiratának pályázatát. Állandó munkatársa voltam a MaJazz c. folyóiratnak, jelenleg pedig a Gramofonnak, a Demokratának és a Hegyvidék c. lapnak. Publikáltam még az EMI Hangjegyzet c. periodikájában és az Universal jazzújdonságokat bemutató lapjában is. Jazzadások készítésében közreműködtem a Petőfi-, a Bartók-, a Klub-, a Civil- és a Fiksz-rádióban. A Jazzma.hu internetes honlapon több száz koncerttudósítás és egyéb jazzvonatkozású írás jelent meg tőlem. Hivatásos jazzrajongó címmel jelent meg cikkeim válogatása, és társzerzője voltam Deseő Csaba Kettősfogás c. memoár kötetének. 2017-ben megkaptam a Magyar Jazz Szövetség Pernye András életműdíját.

A világ tele van jobbnál jobb jazzklubokkal, mégis elmondható, hogy nem sok olyan – bátran mondhatjuk – ikonikus jazz színhely van széles e világon, mint a 85 éves Village Vanguard. A jazz fővárosában, New York Greenwich Village nevű művésznegyedében évtizedek során számos nagyhorderejű koncert színhelye volt, ahol külön kis házi stúdió szolgált arra a célra, hogy megörökíthessék a soha vissza nem térő produkciókat, amelyeket aztán százezrekkel oszthatnak meg lemezeken.

Földesi Csongor a hazai jazzélet intenzív kibontakozása idején, a 70-es évek legelején tűnt fel. Akkoriban mellékfoglalkozásban, mint tehetséges amatőr zenész játszott a Vox 68 együttesben, amely a progresszív ifjú művészek törzshelyén, a legendás Fiatal Művészek Klubjában volt gyakori vendég. A lelkes amatőrök között volt fogorvos, jogász, technikus, becsüs és lakberendező: utóbbi volt Csongor barátunk… A közönséget elbűvölő swinges modern jazzt játszottak a nagy amerikai elődök nyomdokain.

A furcsa nevű muzsikusra már 2007-ben felfigyeltem, amikor is megnyerte a Thelonious Monkról elnevezett jazzverseny trombita kategóriáját. Debütáló albuma a Fresh Sound kiadónál jelent meg, majd felfigyelt rá a Blue Note elnöke, Bruce Lundvall, így2011-ben már első Blue Note lemezét ismerhettem meg. Második BN albumáról már kritikát is írtam a Gramofon 2014. nyári számába. És íme, itt a hatodik Akinmusire album (az ötödik BN), amiről ugyancsak módomban áll nyilvánosság előtt kifejteni véleményemet. 

A több mint félévszázad óta Németországban élő muzsikus hatvan éven át volt a pódiumon. Sokoldalú tevékenysége során mindig hangsúlyozta magyarságát és ez a művészetében is tetten érhető volt. Számos magyar kompozíciót tűzött műsorára, saját szerzeményeiben is felbukkantak a magyaros motívumok.

„Hivatásos jazzrajongó”-ként én is csatlakozni kívánok a megemlékezők táborához.

Az, hogy egy Zdenek nevű prágai jazzrajongóval már évek óta levelezésben voltam biztosan döntő szerepet játszott abban, hogy vállalva a sokórás vonatutazást feleségemmel együtt elmegyünk a II. Prágai Nemzetközi Jazzfesztiválra. Nem is csalódtunk, mert még a vártnál is sokkal érdekesebb és eredményesebb volt az első külföldi fesztivállátogatásunk.

A jazz aranykorának minősíthető, a világháború utáni évtizedekben számos jazzkoncertet rendeztek a legendás épületben Ella Fitzgeraldtól Duke Ellingtonig, Oscar Petersontól Miles Davisig. Ezek közül sokat hanglemezen is megjelentettek. Nos, ebben a patinás teremben voltam résztvevője annak az óriási sikerű koncertnek, amelyet a világhírű bőgős, Charles Mingus nagyzenekara adott 1996. október 14-én. Mingus ugyan sok évvel korábban elhunyt, de a különleges zenei világát képviselő együttes tovább folytatta missziónak mondható tevékenységét, Mingus páratlan zenei örökségének gondozását.

Alighanem egyetért velem akár a világ jazztársadalma is, hogy a félévszázada, pontosan 1971. január 1-én, Chicagóban született ikonikus jazzmuzsikus a tenorszaxofon legnagyobb művelőinek igen szűk elitjébe tartozik. Mi több még a nádfúvós hangszerek közül olyan további instrumentumok mestere is, mint a szopránszaxofon vagy a basszusklarinét.

Az Echoes of Swing nem a lemez fantáziacíme, hanem egy német zenekar megnevezése, akik mindenki által befogadható zenét játszanak ezúttal a kies Elmau kastélyában, mégpedig 2018-ban, a karácsony előtti napokban. Mi több, egy kitűnő, bár kevésbé ismert amerikai énekesnő szerepel minden dalban, ami csak emeli az ünnepi hangulatot. Előrebocsáthatjuk, hogy a sok „önmegvalósító” produkció között azért jól esik egy ilyet is felfedezni, és kellemes ráhangolódást jelent a karácsonyi ünnepkörre.

Többször értekeztem már arról, hogy a gyengébb nem uralkodik a jazzvokálban. Ezt a véleményemet változatlanul fenntartva, érdekes, hogy az utóbbi hónapokban több férfiénekes lemezről volt/van szerencsém írni. Nos, vagy az a helyzet, hogy több ilyen lemez jelent meg mostanában, vagy pedig én választok ilyeneket, amikor lehetőségem van rá.