Az a közhely, hogy ki ne ismerné valamelyik zenészt vagy énekest, ebben az esetben alighanem igaz. Ha van sztárénekes ezen a földön, Diana Krall vitathatatlanul az. Nem is vagyok tisztában az utóbbi évek különféle népszerűségi listáival, de ez nem is befolyásolja azt, hogy ez a kanadai eredetű amerikai díva újabbnál újabb projektjeivel, koncertkörútjaival és tucatnyi lemezével hihetetlen ismertségre és osztatlan népszerűségre tett szert, és a csúcson van már vagy két évtizede. Hazánkban is többször lépett már fel, legutóbb szinte napra pontosan éppen három éve (2016. június 30-án) adott koncertet a Müpában, idén pedig szerdán június 26-án volt a nagy nap.

Még csak néhány hete számoltam be a Háló jazzklub kerek századik koncertjéről, és elvileg az évadzáró is lezajlott pár hete a Hot Jazz Band vendégjátékával, amin nem lehettem jelen. Legnagyobb meglepetésemre értesítést kaptam Deseő Csaba barátomtól, aki a klub művészeti vezetője, hogy június utolsó keddjén még egyszer elbúcsúztathatjuk az évadot, amelyben sor került a nevezetes jubileumra. És mivel a fellépő négy művész mindegyike régi kedves (jazz)barátom, így a kánikula ellenére is megcéloztam a Semmelweis utcai S4-et. Hát nem bántam meg, az biztos!

Izgatott várakozás előzte meg ezt az egészen különleges zenei eseményt: egyrészt reménykedtünk az előző esti égszakadás utáni száraz, esőmentes időjárásban (bár eső esetén a Belga Sörház belső tere került volna használatba), másrészt hatalmas, eddig nem tapasztalt érdeklődés volt a koncertre, sokan jelezték részvételi szándékukat. Talán 47 éve lehetett arra példa utoljára, hogy egy este Syrius- és Rákfogó-zene is megszólaljon. 2010 óta minden évben szól a Syrius Gödön, négyszer a Zappa-Syrius Emlékzenekar, most ötödik alkalommal pedig a Syrius Legacy játszotta kifogástalanul a még mindig sokaknak örök értéket jelentő dallamokat. És minden bejött, amiben bizakodtunk, gyönyörű idő volt, és már a ½ 7-es kezdésre minden ülőhely foglalt volt.  Többen állva is szívesen hallgatták a gödiek füleinek már ismerős muzsikát a Belga Sörház kerthelyiségében. 

A híradások ugyan Elek Pista kvartettje „Jazz Elek” c. CD-jének bemutatójáról szóltak, de a „műsorváltoztatás jogának” fenntartása érvényesült ezen a forró nyári estén. Mi viszont így sem maradtunk „jazzelés” nélkül...

A műfaj egyik legkiemelkedőbb képviselőjét, az éppen 40 éve elhunyt Charles Mingust idézték a hazai jazzelit képviselői az elmúlt szerdán este. A kitűnő bőgősnek, Ajtai Péternek köszönhetjük, hogy a koncert létrejött, akinek régi vágya volt nagy példaképe zenei hagyatékának újraértelmezése.  Az UNESCO Nemzetközi Jazznapján (ápr. 30.) a Fonóban tartott bemutató után a – talán még rangosabb – Opus Jazz Clubban is meghallgathattuk ezt a kiemelkedő „projektet”.

A filmes meghívó Németországból érkezett. Négy zenész mondta el a FB oldalukon, hogy miért érdemes elmennem az idei magyarországi turnéjuk egyik állomására. Az énekesnő lazán, de karizmatikusan, a gitáros tényszerűen, a dobos és bőgős küszködve. (Mert ők belgák, és a magyarral próbálkoztak.) De engem meggyőztek. Ezért ültem be péntek este a győri a koncertjükre, ami a Múzeumok Éjszakája egyik programja volt.

A Harmónia Jazzműhely évadzáró programja Luiza Zan koncertje volt a Sárik Péter trió és Gyárfás István kíséretében.

A Ráday utcai iF Cafe havi rendszerességgel látja vendégül a világhírű magyar zongoraművészt, Oláh Kálmánt, aki a nevével fémjelzett koncertsorozat keretein belül változatos felállásokat hoz tető alá. Aki ismeri a zongorista-zeneszerző munkásságát, az tudhatja, hogy a “Friends” nem csupán Magyarország legkiválóbb és többnyire nemzetközi hírű muzsikusai, hanem többek között Németország és az Egyesült Államok zenészei is büszkélkedhetnek a baráti titulussal. A koncertsorozat olyan személyiségeket hozott már el Budapest leghangulatosabb jazzbárjába, mint Tony Lakatos vagy Tim Ries, ezúttal pedig a legendás New York-i dobos, Tommy Campbell stimulálta sikoltozásig az iF közönségét. A zenekarban helyet foglalt László Attila Liszt-díjas jazzgitáros és zeneszerző, illetve Lattmann Béla, aki – Oláh Kálmánnal egyetemben – a László Attila - Oláh Kálmán Quartet tagja.

Zavartalanul, sőt sikeresen folytatódik a zenei cserekereskedelem a Budapest Jazz Club és londoni ikerlétesítménye, a 606 Club között. A kereskedelem létrehozásában és fellendítésében, a két jazz szentélytől eltekintve, a Nemzeti Kulturális Alap részfinanszírozása, a Harmónia Műhely Alapítvány (barátok közt: Harmónia Jazzműhely) szervező munkája és a londoni Magyar Kulturális Központ reklámtevékenysége is feltétlen említést érdemel.  

Amikor értesültem arról, hogy a kitűnő énekesnő egy nap szünettel két különböző – mai szóval – projekttel áll a „nagyérdemű” elé, azonnal elhatároztam, hogy ezúttal egyetlen beszámolóban állítom párhuzamba a két koncertet.

A vizsgák után, a diplomakoncerteket hallgathatták meg a Budapest Jazz Clubba látogatók három napon át. Az 54 éve működő jazz tanszékről, - melyet Binder Károly vezet,- kerül ki a magyar jazzélet legjava, köszönhetően a tanári kar odaadó, magas színvonalú, lelkiismeretes munkájának. Szerdán az LFZE Big Band és még két formáció koncertjét élvezhettük, és ismét meglepetéssel zárult a nap.

Egy zenészlegendához illő telt ház várta hétfőn este a BJC színpadán. A világsztárok sorozat keretében érkező Ben Golson megélt már néhány emlékezetes pillanatot élete során. Ezek talán kevésbé közismertek, ezért ahelyett, hogy veretes névsort állítanék össze azokból, akikkel játszott valaha, inkább elmesélek ezek közül kettőt.

Hogy mikor ismertem meg Benny Golson nevét és művészetét nem tudom, de az biztos, hogy a Free c. lemezét a neves bőgős, Vajda Sanyi barátom mutatta meg nekem úgy 1965 tájékán. Sürgősen el kell mondani, hogy maga a főszereplő is úgy gondolta, hogy szükséges megmagyarázni az album címét (erre volt módja, hiszen – meglepő módon – ő írta a lemezborítón olvasható hosszú szöveget, az ún. liner notes-t). Ugyanis akkoriban éppen a free jazz „legmeredekebb” produktumai riogatták a konzervatívabb jazzkedvelőket mindenütt a világon, ezen az LP-n viszont remek, swinges mainstream modern jazz szólt. 1962 decemberében vették fel és a kvartettben Tommy Flanagan zongorázott, Ron Carter bőgőzött és Art Taylor dobolt, nem kifejezetten avantgárd zenészek.

László Attila nagyszerű zeneszerző! Minden darabjából árad az öröm, az élni akarás. Dúdolni lehet a dallamrészleteket, akár hetekig egy koncert után. A kompozíciók minden esetben komplexek, átgondoltak.

A Fekete-Kovács Kornél vezette Modern Art Orchestra sokirányú tevékenységét nem kell bemutatni a hazai jazzbarátoknak. Nagyzenekari munkájuk a hazai big bandek sorában alighanem az első helyezést érdemli, amelyben különleges helyet kapnak az olyan „projektek”, amikor a zeneszerzői vénával megáldott tagok kompozícióiból állítanak színpadra egészestés programokat. De van egy zseniális sorozatuk is, amikor a jazztörténet kiemelkedő lemezalbumait „rekonstruálják”, mégpedig a zenekari tagokból felállított olyan kisegyüttessel, amilyen az illető albumon játszott annakidején.