„Filmzenét írni szórakoztató, de semmi sem tudja felülmúlni a koncert hangulatát, amikor egy jazz-zenész egy klubban közönségnek játszhat."              Terence Blanchard

Az italianita kifejezés annak a hallgatólagosan elfogadott elvnek a neve, hogy az európai klasszikus zenében mindenki az olasz mesterektől tanulta el a „szakmát” évszázadokon át. Ha a jazz esetében is létezne ilyen kifejezés, mondjuk american style lehetne a neve, hiszen a 20. század eleje óta mindenki amerikai mintákat követett, ha bevallja, ha nem. A „céhek” teremtette mesterségbeli tudásra büszkék is, szeretik megmutatni a világnak. Ezért születnek az olyan filmek is, mint például a tévének szánt Louis Armstrong - Chicago Style 1976-ban.

A film és a jazz kapcsolódási pontjait bejáró sorozatunk komoly gyűjteménnyé nőtt idővel, de az egyik koronaékszer eddig hiányzott belőle. Ha valaki arra kér, mondjak öt filmet, amit egy jazzrajongónak látnia kell, mindig ez az egyik a felsorolásban. Az amerikai-francia koprodukció igazi kultikus jazzmozi, tulajdonképpen egy amerikai Párizsban történet, de nagyon nem Gershwin modorában.

Ha egy sorozat helyszíne LA, ráadásul a jómódúak és az előkelőségek világa, akkor a bárokban, mulatókban, szalonokban a háttérben óhatatlanul megszólal a jazz. Eddig olyan filmek kerültek szóba a Film és jazz rovatban, ami zenészekről szól, vagy a jazz fontos dramaturgiai szerepet játszik benne. De hogy jön ide Columbo, a Los Angeles-i hadnagy, akit azért nem mellesleg mindenki ismer? A Film és jazz rendhagyó fejezete következik. Két olyan epizód is van, ahol dramaturgiai funkciója is van a jazz megszólalásának, ezért ha valaki belebotlik, vagy megkeresi, ilyen szemmel is érdemes figyelnie.