Néhányszor már használtam azt a kitételt, hogy zenéről írni nem könnyű feladat. Ezért is szoktam azzal befejezni tudósításaimat, hogy az előttünk megszülető művészetet, az élő zene élményét, azt a varázslatot, aminek – ha passzívan is – de mégis csak részesei vagyunk, semmi sem pótolja. Nos, ezt éreztem az egész koncert alatt, amely október 15-én este a budai oldal egyre fontosabbá váló koncerttermében került sorra.

Varga Gábor soproni jazz-zongorista, zeneszerző fellépése szinte unikum számba megy Budapesten és környékén. Törökbálinton a lelkes jazzrajongók meghallgathatták ennek a kifinomult és virtuóz zongoristának és zenekarának a játékát, kompozícióit. A Varga Gábor Quartet, vagyis Varga Gábor, Csuhaj-Barna Tibor, Jeszenszky György és Szaniszló Richárd, a 2018-as „Sounds of Colors” című lemezüket mutatták be nagy sikerrel.

Sokszor használt közhely, hogy „nagy sikerrel szerepelt valaki itt vagy ott”, de ez alkalommal közhelyről szó sincs, mert tényleg olyan meleg fogadtatásban részesült ez a kedves, fiatal énekesnő, amelyet nem sokan kapnak meg már pályájuk elején. Az ünneplésből persze kijutott az őt kísérő, már befutottnak számító hangszereseknek is. Nem elég, hogy jegyzeteim szerint összesen 17 amerikai jazz standard került sorra a két félidőben, de a lelkes közönség alig engedte haza a fáradt művészeket. Sőt – mi több – ők még talán hajlandónak is mutatkoztak a folytatásra, de a Háló klub feletti lakókkal történt megegyezés miatt a (szünettel együtt) három óra időtartamú rendezvényt este 10-kor mégis csak be kellett fejezni.

A nagy fekete-amerikai énekesnőt, Dee Dee Bridgewatert évtizedeken keresztül úgy tartottuk számon, mint a nagy dívák (Billie Holiday, Ella Fitzgerald és Sarah Vaughan) egyenes „leszármazottját”, hiszen pályájának elején valóban ennek a – klasszikus értelemben vett – vokális előadó művészetnek vált folytatójává. Ekkor még csak lemezek, videók vagy DVD-k közvetítésével ismerhettük meg munkásságát, amely Duke Ellington, Horace Silver, Ella Fitzgerald és Billie Holiday életműve előtti tiszteletét fejezte ki akkori fellépései és lemezei révén.

2016 decemberében született meg a fejemben a gondolat, hogy Esztergomban megpróbálok beindítani egy jazz klubot, melynek koncertjein ennek a kisvárosnak ezt a rétegzenét szerető lakói havi rendszerességgel összegyűlhetnek és élvezhetik az élő jazz varázsát. A helyszín a  Szentgyörgymezői Olvasókör, melynek csapatával már sokat dolgoztam együtt. Ötletemet Polgár József, igazgató teljes mellszélességgel támogatta, és minden tőle telhetőt megtett, hogy minél jobb technikai és anyagi hátteret tudjon biztosítani a klubnak. Családtagjaim körében is hamar társakra találtam, mert a kezdetben még roppant szerény és bizonytalan anyagi források ellenére is csatlakozott hozzám két kiváló zenész Vörösné Strausz Eszter (fuvola, szoprán szax.) és Vörös Niki (ének) személyében, és lelkesen tervezgettük együtt klubunk jövőjét.

A jazz kedvelőinek és művelőinek örömére színvonalas szabadtéri helyszínnel bővült a fővárosban fellelhető koncerthelyszínek szűk köre. Idén első alkalommal került megrendezésre az Orczy Summer Chill fesztivál a megújuló VIII. kerület szívében, de a szervezők bizakodóak a folytatást illetően.

Azt nem lehetett nehéz megfigyelni, hogy a rövidesen ötödik éves fennállását ünneplő Elek István Quartetnek jómagam is lelkes hívei közé számítok. Ott voltam az első, a bemutatkozó koncertjükön 2015. január 15-én (persze írtam is róla) és azóta is szinte minden fellépésükön jelen vagyok, legalábbis a fővárosban. Pénteken este megint élvezhettem ezt az örömteli, szívből jövő muzsikát. Ellington örökbecsű szlogenje szerint „It Don’t Mean a Thing if It Ain’t Got That Swing” azaz „Mit sem ér az egész, ha nincs benne swing)”.  Hát itt aztán volt…

Épp ideje, hogy a Magyarjazz megnyissa turisztikai rovatát, gondoltam, mikor hazafelé autóztam a koncert után a „Hope” című lemez zenei anyagát hallgatva. Legalább ennek a beszámolónak az erejéig. Ha azt kérdezem tehát, van-e jazz vonatkozása a Beninben a Guineiai-öbölben fekvő tengerparti városnak, Cotonou-nak, mivel nem ostromolják óriás tengerjáró hajók, arra azért nem könnyű rávágni a jó választ. De van. Úgy hívják Lionel Loueke. Mindenkinek, aki a magyar jazz szcénában jártasabb Németh Feri és Bacsó Kristóf lemeze okán jól cseng ez a név. Mi az, ami a kortárs jazz egyik legérdekesebb zongoristájával, Kevin Hays-szel összehozta? Pont a mindkettőjükre jellemző sokoldalúság és kísérletező kedv.

Szeretem azt hinni, hogy a hazai jazzélet csaknem minden történéséről tájékozott vagyok, de ismét bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Hozzáteszem, hogy ez azt bizonyítja, hogy – sajnos egyelőre elsősorban a főváros vonatkozásában – olyan sok minden történik, hogy alig lehet követni, sőt számos alkalommal fedésben is vannak az érdeklődésemre számot tartó események. Ezúttal azonban nem az egyidejűség, sem pedig egy másik fővárosi rendezvény nem akadályozott, pusztán az információ hiánya. Jómagam ugyanis csak honlapunk munkatársa, Turi Gábor tudósításából értesültem arról, hogy a kitűnő amerikai tenor- és szopránszaxofonos, mellesleg a Rolling Stones fúvóskórusának oszlopos tagja a napokban koncertet adott Nagymaroson, mégpedig az East Gipsy Band zenészeivel. Érdekesség, hogy Rolling Stones-nótákat játszottak, aminek lehetett némi diszkrét bája. (A beszámoló megtalálható honlapunkon.)

A Harmónia Jazzműhely szervezésében egy olyan produkció került színpadra pénteken, amit sokáig fogunk emlegetni. Hárman a legnagyobb hazai jazzgitárosok közül összeálltak egy koncertre, de nem ám jammelni, hanem előre kialakított, megírt arrange-okkal, keretbe foglalva a főtémákat, de sok-sok improvizációval. Igazán különleges estét varázsolt a közönségnek László Attila, Juhász Gábor és Gyárfás István Gyafi.

Ha laudációt kellene írni Roby Lakatosról, érdemei, elismerései, nagyívű zenei karrierje oldalakat tenne ki. Ez a kedves, szerény művészember az Ars Sacra fesztivál keretében fergeteges koncerten mutatta meg a Háló Jazzklubban, hogy mennyire igaz az a közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zenében csak két kategória létezik: jó és rossz. És Ő, társaival együtt az elsőt képviselte!

Gyönyörű hangú énekesnőnk két meghívást is kapott Londonba. Egyet párjával, a gitáros-énekes vagy énekes-gitáros Szakonyi Milánnal a Balassi Intézet londoni Magyar Kulturális Központjába, egyet pedig önmagában a londoni jazz élet egyik legfontosabb tetthelyére, a 606 Clubba.

Folytatódott az Érdi Jazz Fesztivál programja a hétvégén is. A cím nem véletlen, egyik résztvevő (SzA) írta ki megosztásnál, mert minden nap teltházas koncertek futottak, de vasárnap még a kertben is álltak, annyian voltak kíváncsiak a nagy jazz generáció játékára. Összesen öt különleges produkcióval és formációval várta a közönséget a fesztivál a hétvégén. Az ötből csak egyet hallhatott már máshol is a publikum, a többi csak Érden hangzott el.

Talán második alkalommal teszem, hogy Kerekes Gyurival és Irk Rékával közösen szervezett hazai produkcióról lelkendezem. Általában csak a Harmónia Jazzműhely külföldi koncertjeiről írok, ahol nem elvárható a hazai ítészek jelenléte.  Távollétük szeptember 13-án, pénteken (talán ez a magyarázat?) egyáltalán nem zavarta a közel teltházas közönséget.  Csak engem, mert úgy éreztem, erről mégis hírt kellene adni valahogy.

Még csak az első 3 napon vagyunk túl, de máris többet tudtunk meg a jazzről, mint más egész életében. Sőt más műfajokkal összefonódva is hallhattuk kibontakozását. És ez nem Budapesten, hanem a fővároson kívül történt, ahol túl nagy hagyománya nem volt a jazznek, viszont öt év alatt telt házat sikerült elérni ezekkel a nem mindennapi kulturális előadásokkal.